Elhunyt Benedekné Fenyvessy Éva,
a Hyppolit, a lakáj örökös Terkája
Elhunyt dr. Benedek Andorné Fenyvessy Éva, színművésznő, a Hyppolit, a lakáj Terkája, a "Köszönöm, hogy imádott" c. dal előadója
Fenyvessy Éva színésznő Zomboron született, 1911. okt. 31-én. Pályáját Pécsett kezdte gyermekszínészként, majd 1930-ban elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját. 1933-ig a Király Színházban játszott, később szerepekre szerződött a Magyar, ill. az Andrássy úti Színházba. 1950-től nyugdíjazásáig, 1969-ig a Fővárosi Operettszínház művésznője, de még 1979-ig fellépett. Főként zenés vígjátékokban és operettek primadonna szerepeiben tűnt fel.
Emlékezetes filmes alakítása volt a Hyppolit, a lakájban Schneiderék Terkájának szerepe.
A színésznő a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét 90. születésnapjának évében vette át.
Fenyvessy Éva 98 éves volt, temetéséről később intézkednek.
Forrás: hozzátarozója - dr. Takács Ildikó
2009. július 22., szerda
2009. július 16., csütörtök
Isten színháza
Isten színháza… nyári égbolt,
Már sápadtan dereng a félhold
S a nap még lángolón
Ezer virágocskán cicázik,
Oly selymes, bársonyos a pázsit,
Királyi páholyom
Szellő se leng… hanyatt terülve,
Szívemben bölcs balgák derűje
Csak nézem álmatag,
Hogy fönn, fönn – csak nekem titokban,
Felhők aranyban és bíborban
Színházat játszanak.
S míg nézem őket álmodozva,
Fájó emlékezés orozva
Megejt és mind e hős,
Bíborpalástos, fényes, égi
Új arcot ölt… mind régi-régi
És kedves ismerős.
Ott fönn ágálnak és ragyognak,
Mind-mind a megszentelt halottak,
A glóriás sereg…
Akiért annyi könny szakadt ki,
Ujházy Nyáray, haraszti
S mind-mind a kedvesek.
S a játékuk… mit mondjak? …égi…
Ni, ott a drága Harmath Hédi,
Mily bájos és vidám.
És Déryné, a múlt szerelme,
A partnere – ki más lehetne?
Dezső, a bonviván.
Húrjába csap az égi hárfás,
Roppant felhő közelg… a Gyárfás,
Ott fönn is víg, kövér.
Mellette kis felhőcske, karján
Gitár… szegény Sajó, be halvány
Most is bús, ösztövér.
S mind… Tanay, Mészáros Lojzi,
Pethes… mindnyáját fölsorolni
Ki tudja győzöm-e?
A nap vért, lángot szórva széjjel
Lehull s vele lehull az éjjel
Csillagos függönye.
Gács Demeter – 1929. január 12 – Délibáb.
Már sápadtan dereng a félhold
S a nap még lángolón
Ezer virágocskán cicázik,
Oly selymes, bársonyos a pázsit,
Királyi páholyom
Szellő se leng… hanyatt terülve,
Szívemben bölcs balgák derűje
Csak nézem álmatag,
Hogy fönn, fönn – csak nekem titokban,
Felhők aranyban és bíborban
Színházat játszanak.
S míg nézem őket álmodozva,
Fájó emlékezés orozva
Megejt és mind e hős,
Bíborpalástos, fényes, égi
Új arcot ölt… mind régi-régi
És kedves ismerős.
Ott fönn ágálnak és ragyognak,
Mind-mind a megszentelt halottak,
A glóriás sereg…
Akiért annyi könny szakadt ki,
Ujházy Nyáray, haraszti
S mind-mind a kedvesek.
S a játékuk… mit mondjak? …égi…
Ni, ott a drága Harmath Hédi,
Mily bájos és vidám.
És Déryné, a múlt szerelme,
A partnere – ki más lehetne?
Dezső, a bonviván.
Húrjába csap az égi hárfás,
Roppant felhő közelg… a Gyárfás,
Ott fönn is víg, kövér.
Mellette kis felhőcske, karján
Gitár… szegény Sajó, be halvány
Most is bús, ösztövér.
S mind… Tanay, Mészáros Lojzi,
Pethes… mindnyáját fölsorolni
Ki tudja győzöm-e?
A nap vért, lángot szórva széjjel
Lehull s vele lehull az éjjel
Csillagos függönye.
Gács Demeter – 1929. január 12 – Délibáb.
2009. július 15., szerda
Rabindranath Tagore - A rab
Mondd, szegény rab, mondd, ki kötözött meg téged,
S ki rakta rád ezt a láncot, amely éget?
Uram Istenem volt - felelt a rab menten, -
Aki megkötözött, s láncrafűzött engem.
Már-már azt hittem, hogy az egész világon
Nincsen gazdagságban s hatalomban párom.
Kincseskamrámban kincset kincsre raktam
S annak kié volt, az Úrnak mitsem adtam;
Mikor álom jött rám, oly ágyban aludtam,
Melyről, hogy az Úré, s nem az enyém, tudtam,
S mikor felébredtem, végre úgy találtam:
Rab vagyok a magam kincseskamrájában.
Mondd, szegény rab, ez a lánc, mely el van nyűve,
S mégis törhetetlen, kinek kezeműve?
Beismerem - szólt a rab - hogy magam voltam,
Aki nagy buzgón e láncot kovácsoltam.
Azt hittem, hatalmam győzhetetlen karja
Védi szabadságom, hogy mi sem zavarja.
Ilyképp dolgoztam a láncon nappal-éjjel,
Nagy kovácstüzekkel, sok pörölyütéssel,
S mikor elkészült, s egy szeme sem hiányzott
És törhetetlennek láttam már a láncot,
Akkor vettem észre rémülten, riadtan,
Hogy a szörnyű láncot önmagamra raktam"
- hindi eredetiből fordította Zoltán Vilmos 1930.
S ki rakta rád ezt a láncot, amely éget?
Uram Istenem volt - felelt a rab menten, -
Aki megkötözött, s láncrafűzött engem.
Már-már azt hittem, hogy az egész világon
Nincsen gazdagságban s hatalomban párom.
Kincseskamrámban kincset kincsre raktam
S annak kié volt, az Úrnak mitsem adtam;
Mikor álom jött rám, oly ágyban aludtam,
Melyről, hogy az Úré, s nem az enyém, tudtam,
S mikor felébredtem, végre úgy találtam:
Rab vagyok a magam kincseskamrájában.
Mondd, szegény rab, ez a lánc, mely el van nyűve,
S mégis törhetetlen, kinek kezeműve?
Beismerem - szólt a rab - hogy magam voltam,
Aki nagy buzgón e láncot kovácsoltam.
Azt hittem, hatalmam győzhetetlen karja
Védi szabadságom, hogy mi sem zavarja.
Ilyképp dolgoztam a láncon nappal-éjjel,
Nagy kovácstüzekkel, sok pörölyütéssel,
S mikor elkészült, s egy szeme sem hiányzott
És törhetetlennek láttam már a láncot,
Akkor vettem észre rémülten, riadtan,
Hogy a szörnyű láncot önmagamra raktam"
- hindi eredetiből fordította Zoltán Vilmos 1930.
Nyílt levél az egykor volt szubretthez
Szervusz Rozál!
Néhány hónapja találkoztunk fizikailag is. Először szilveszter táján hallottam felőled, aztán már az idei év veled kezdődött. Megnéztem fényképeidet, kis életed lenyomatait. Aztán rájöttem: ezt meg kell mutatni a világnak. Sikerült Rozál. Köszönöm Neked, és mindenki másnak, aki segített itt-ott, lent és főképp fent.
Pár napja pedig ott laksz nálam. Megnézheted az én életemet is, milyen. Illetve ruháid várnak Ferkóra egy darabig.
Micsoda siker volt Triesztben ott a San Giusto Fesztiválon, akkor este ebbe a piros ruhádban. Gyönyörű voltál és elragadó, és fantasztikus. Pedig már - valljuk be - negyven is elmúltál. De mint egy temperamentumos magyar nő kápráztattad el az ugyancsak temperamentumos olasz nézőközönséget. Pedig már tú voltál, sok-sok csalódáson, megpróbáltatáson, lelkiekben megértél erre a sikerre. Meg az eljövendő következő nyolc év sikerére. Emlékszel még ezekre? Tudom tudom, szegény Oszink nem örülhetett veled. De azért ez mégiscsak klassz volt nem? Rozál!
Most, hogy szembe kellett néznem múltam egy darabjával, most jöttem rá: milyen bölcs asszony voltál, illetve vagy. Nő létedre. Nem a szkepszis beszél belőlem, hidd el.
Szóval Te annyi minden rosszon keresztül mentél, ami négy embernek is sok volna. Gyerek elvesztés (kevesen tudják - pssszt), a nagy szerelem elengedése többször is a vállalt pálya miatt, a siker csúcsán elzavartak onnét, ahonnét a világ meghódítására voltál hivatott. Mindezt pár idióta pasas kitalált elvei miatt, amit a nagyok politikának neveznek, hogy tudják elrendezni magukat Isten előtt. Szüleid, testvéred elvesztése, aztán a háború bujkálással, szorongással, mikor, ki igazoltat, és akkor tényleg főbe lőnek-e? A lakásod is... hányszor feltörték, hányszor elvitték mindened? Hisz csak egy büdös kis kikeresztelkedett zsidó nő lakása az, ezekre nem vonatkoznak a törvények. Lehet vinni mindent. Az intim szféráját meg ki nem szarja le. És te sírva láttad a pusztítást, hogy tüntettek el majdnem a föld színéről.
Aztán rövidesen megint talpra álltál, és tudtad, hogy senkit sem érdekel iszonytató kínod. Ott a többi ember, aki ezernyi hasonlót él át a háború után, tán még sokkal súlyosabbakat is mint, ami téged ért. Két hét alatt összeszedted magad, és mosolyogva kiálltál újra a színpadra, az élet színházzal körül vett színpadára, és bolondoztál, táncoltál, nevettettél, mulattattál, mert ez kell, hogy újra kezdődjön az élet idelenn, a föld nevű bolygó ezen kicsi részén, pusztulat utáni időszakban.
És te nem álltál neki sajnálni a múltat, a régi dolgokon rágódni, pedig megtehetted volna, hiszen életedet tetted rá a dolgokra mindig, hanem felkelve leporoltad magad, rendezted belsődet, és nem a múlttal foglalkozva, csináltad a következő dolgot, amit fontosnak találtál. És mindig fontos is volt, amit csináltál, még ha ma ezt nem így látják.
Közben mosolyogtál. Nem idiótán, nem bután, hanem csak úgy, színpadi mosollyal, amely mögött néha irtózatos mélységek húzódnak, és amely mosoly mögött legszívesebben néha sírna az ember.
Ez jutott eszembe, amikor végig gondoltam az életem, és rájöttem, bármi is történt velem, bármilyen céllal is, és bármiképpen is volt minden egykor az én esetemben, ez mind nem érdekes. Biztos én is sok embernek okoztam nehéz pillanatot, meg kellemeset is, de mások is csináltak nekem rosszat és jót egyaránt. Mindennek megvannak a maga tanúságai, így a történéseknek is, de arra jöttem rá, hogy ezek mély elemzése elvonják erőimet az újtól. Személy szerint nekem nem ez a fontos. Elfelejteni, lezárni, és csinálni a soron következő dolgot, amit fontosnak vél valamiért az ember. Talán nem jó, ha a régi dolgok, annyira kitöltik a lelkünket. Nem ad helyet az újnak. Az új lehet, hogy sokkal fontosabb, mint visszafelé az a múltban megtörtént velünk. Ez lehet a lelki nyitottság egyik titka is.
Ez egy élhető közép európai metódus - asszem Rozál. És ezt én személy szerint Neked köszönhetem. Örülök, hogy egymásra találtunk sok-sok év különbséggel is. Tisztelem és szeretem a bölcs elveidet, és hogy életeddel rendkívül tudatosan ezt Te kellőképpen képviselted is. Igyekszem a tanítást tovább adni Rozál.
Néhány hónapja találkoztunk fizikailag is. Először szilveszter táján hallottam felőled, aztán már az idei év veled kezdődött. Megnéztem fényképeidet, kis életed lenyomatait. Aztán rájöttem: ezt meg kell mutatni a világnak. Sikerült Rozál. Köszönöm Neked, és mindenki másnak, aki segített itt-ott, lent és főképp fent.
Pár napja pedig ott laksz nálam. Megnézheted az én életemet is, milyen. Illetve ruháid várnak Ferkóra egy darabig.
Micsoda siker volt Triesztben ott a San Giusto Fesztiválon, akkor este ebbe a piros ruhádban. Gyönyörű voltál és elragadó, és fantasztikus. Pedig már - valljuk be - negyven is elmúltál. De mint egy temperamentumos magyar nő kápráztattad el az ugyancsak temperamentumos olasz nézőközönséget. Pedig már tú voltál, sok-sok csalódáson, megpróbáltatáson, lelkiekben megértél erre a sikerre. Meg az eljövendő következő nyolc év sikerére. Emlékszel még ezekre? Tudom tudom, szegény Oszink nem örülhetett veled. De azért ez mégiscsak klassz volt nem? Rozál!
Most, hogy szembe kellett néznem múltam egy darabjával, most jöttem rá: milyen bölcs asszony voltál, illetve vagy. Nő létedre. Nem a szkepszis beszél belőlem, hidd el.
Szóval Te annyi minden rosszon keresztül mentél, ami négy embernek is sok volna. Gyerek elvesztés (kevesen tudják - pssszt), a nagy szerelem elengedése többször is a vállalt pálya miatt, a siker csúcsán elzavartak onnét, ahonnét a világ meghódítására voltál hivatott. Mindezt pár idióta pasas kitalált elvei miatt, amit a nagyok politikának neveznek, hogy tudják elrendezni magukat Isten előtt. Szüleid, testvéred elvesztése, aztán a háború bujkálással, szorongással, mikor, ki igazoltat, és akkor tényleg főbe lőnek-e? A lakásod is... hányszor feltörték, hányszor elvitték mindened? Hisz csak egy büdös kis kikeresztelkedett zsidó nő lakása az, ezekre nem vonatkoznak a törvények. Lehet vinni mindent. Az intim szféráját meg ki nem szarja le. És te sírva láttad a pusztítást, hogy tüntettek el majdnem a föld színéről.
Aztán rövidesen megint talpra álltál, és tudtad, hogy senkit sem érdekel iszonytató kínod. Ott a többi ember, aki ezernyi hasonlót él át a háború után, tán még sokkal súlyosabbakat is mint, ami téged ért. Két hét alatt összeszedted magad, és mosolyogva kiálltál újra a színpadra, az élet színházzal körül vett színpadára, és bolondoztál, táncoltál, nevettettél, mulattattál, mert ez kell, hogy újra kezdődjön az élet idelenn, a föld nevű bolygó ezen kicsi részén, pusztulat utáni időszakban.
És te nem álltál neki sajnálni a múltat, a régi dolgokon rágódni, pedig megtehetted volna, hiszen életedet tetted rá a dolgokra mindig, hanem felkelve leporoltad magad, rendezted belsődet, és nem a múlttal foglalkozva, csináltad a következő dolgot, amit fontosnak találtál. És mindig fontos is volt, amit csináltál, még ha ma ezt nem így látják.
Közben mosolyogtál. Nem idiótán, nem bután, hanem csak úgy, színpadi mosollyal, amely mögött néha irtózatos mélységek húzódnak, és amely mosoly mögött legszívesebben néha sírna az ember.
Ez jutott eszembe, amikor végig gondoltam az életem, és rájöttem, bármi is történt velem, bármilyen céllal is, és bármiképpen is volt minden egykor az én esetemben, ez mind nem érdekes. Biztos én is sok embernek okoztam nehéz pillanatot, meg kellemeset is, de mások is csináltak nekem rosszat és jót egyaránt. Mindennek megvannak a maga tanúságai, így a történéseknek is, de arra jöttem rá, hogy ezek mély elemzése elvonják erőimet az újtól. Személy szerint nekem nem ez a fontos. Elfelejteni, lezárni, és csinálni a soron következő dolgot, amit fontosnak vél valamiért az ember. Talán nem jó, ha a régi dolgok, annyira kitöltik a lelkünket. Nem ad helyet az újnak. Az új lehet, hogy sokkal fontosabb, mint visszafelé az a múltban megtörtént velünk. Ez lehet a lelki nyitottság egyik titka is.
Ez egy élhető közép európai metódus - asszem Rozál. És ezt én személy szerint Neked köszönhetem. Örülök, hogy egymásra találtunk sok-sok év különbséggel is. Tisztelem és szeretem a bölcs elveidet, és hogy életeddel rendkívül tudatosan ezt Te kellőképpen képviselted is. Igyekszem a tanítást tovább adni Rozál.
2009. július 14., kedd
Babits: Jónás könyve - részlet
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled...
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled...
Alaptézis
“Valamennyi kezdeményező és alkotó cselekedetet illetően egyetlen alapvető igazság létezik – abban a pillanatban, amikor valaki határozottan elkötelezi magát, a Gondviselés is működésbe lép.” (Johann Wolfgang von Goethe)
Színház az egész majdnem-világ
A színház mindenhol mindig körülvesz bennünket, és az úgynevezett színháznak éppen az a feladata, hogy erre figyelmeztessen bennünket!
(John Cage)
(John Cage)
Az élet nagy misztériumai
Csak a nevetés nem tiszteli a tabukat. csak a komikum tud erőt adni, hogy elviseljük a lét tragédiáit. (Ionescu)
2009. július 13., hétfő
Bloggolások és belső sipolyok
Az emberek szeretnek kiírni magukból mindent. Meg jót is tesz nekik, valószínű. Talán a Blog-műfaj is ezért született. Olyanokat viszont kevesebbet látni, akik olvasnak Blogokat. Ha csak nem valamilyen botrány-ízű, vagy az erotika határát súroló az.
Úgy gondolom most, hogy ezeket amiket írok, ezeket magamnak írom. nem hiszem, hogy élő ember érdeklődne ilyesmik iránt, hogy én speciel mit írok például ide. Azután persze, hogy az ember, megnyomja a végső enter gombot, utána már megvan az a sansz, hogy akár egymilliárd ember is olvashatná ezt... de aztán rá kell ébredni, hogy nem olvassa, mert ő is egy-egy blogot ír, annak reményében, hogy valaki egy eltévedt klikkelés következtében ezen sorokra lel pédául. Aztán ahogy elolvassa, az jut az eszébe, hogy én miért ne létesíthetnék egy Blogot. Hátha más is eltéved... és szépen gomolyogva fonódnak eggyé a sorok végeláthatatlan mértékben, távol az éterikus végtelen felé elnyúlva. Egy szövegből font gondolatifüzért, amely dns-láncként tekeredik, egymás közelében lévő blogok össze-összecsavarodva, alkotnak bonyolult szövegből font textura-struktúrákat amelyekből talán megszületik valamilyen gondolati síkon megvalósuló közös életérzés.
Úgy gondolom most, hogy ezeket amiket írok, ezeket magamnak írom. nem hiszem, hogy élő ember érdeklődne ilyesmik iránt, hogy én speciel mit írok például ide. Azután persze, hogy az ember, megnyomja a végső enter gombot, utána már megvan az a sansz, hogy akár egymilliárd ember is olvashatná ezt... de aztán rá kell ébredni, hogy nem olvassa, mert ő is egy-egy blogot ír, annak reményében, hogy valaki egy eltévedt klikkelés következtében ezen sorokra lel pédául. Aztán ahogy elolvassa, az jut az eszébe, hogy én miért ne létesíthetnék egy Blogot. Hátha más is eltéved... és szépen gomolyogva fonódnak eggyé a sorok végeláthatatlan mértékben, távol az éterikus végtelen felé elnyúlva. Egy szövegből font gondolatifüzért, amely dns-láncként tekeredik, egymás közelében lévő blogok össze-összecsavarodva, alkotnak bonyolult szövegből font textura-struktúrákat amelyekből talán megszületik valamilyen gondolati síkon megvalósuló közös életérzés.
Minden Blogkezdet nehéz...
Na ma elkezdtem írni blogot. Blogíró sem voltam még. pedig ahogy a sláger mondja: Egy Blog és más semmi, az élet csak ennyi, és menni csak menni tovább... parampampanero....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
